A családon belüli erőszak és annak nyilvánosságra hozása sajnos ma is tabu téma, amit elsősorban a bántalmazást elszenvedő fél szeretne eltitkolni. A szégyen és a mások megítélésétől való félelem hatalmas visszatartó erő, a bántalmazott sokáig nem mer segítséget kérni.

Nehéz meghatározni, hogy hol van az a határ, amikor egy kapcsolatot bántalmazónak tekinthetünk, mindenkinek más az érzékenysége, más az a tűrési pont, amit átlépve már sérül az áldozat. Az erőszakosság nem kötött iskolai végzettséghez, anyagi helyzethez, nemhez, társadalmi ranghoz és nem izomerő kérdése. Elsősorban a másikon való uralkodásról szól, a személyiség valamiféle torzulásáról, amit a bántalmazás elkövetője gyakran magának sem vall be. A bántalmazó abúzusa a testileg vagy pszichésen megalázott áldozata félelmeiből, engedékenységéből, bizonytalanságából táplálkozik, ami egyre jobban erősödik agresszivitása során. Aki egyszer felülkerekedett a társán, családtagján, addig „uralkodik” a másikon, amíg az elnyomott személy hátat nem fordít a bántalmazónak és ki nem zárja az életéből.

A bántalmazásra gyakran csak későn derül fény, mivel a fizikai bántalmazásnak látható nyoma van, amit nem lehet sokáig napszemüveggel púderrel elfedni, ám a szóbeli vagy a lelki bántalmazás sokszor évekig rejtve marad. A legtöbben csak akkor ébrednek rá, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek, amikor a lerombolt önbizalom miatt nagyon nehéz kilépni belőle. Sokan félnek a bántalmazó bosszújától, gyakran előfordul, hogy rendőrséghez fordulva olyan ítéletek születnek, amiknek nincs visszatartó erejük. Mire sikerül kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, a bántalmazottnak meg kell tanulniuk elfogadni magukat, újra felépíteni az önbecsülésüket, ami hosszú időt vehet igénybe.