A hírszenzációk között olvasom, hogy különös égitest bukkant fel a Kuiper-övben. Ennek az égitestnek az a nyavalyája, hogy a Naptól átlagosan 10,5 milliárd km-re szinte kör alakú pályán kering. Eddig miért nem tűnt fel senkinek, hogy akár közel azonos tömegű égitestek egyike-másika sokkal elnyújtottabb pályán kering az őt befogó égitest körül, mint a másik?

[wp_ad_camp_1]

Azért, mert a keletkezéselméletekben meg volt vala írva, hogy a naprendszer, mint zárt anyaghalmaz a tomboló univerzumi forgatag kellős közepén porból vétetett, és röggé formáltatott. Az írás azonban megmaradt annak ellenére, hogy Einstein bebizonyította időközben a tömeg-energia ekvivalenciáját. Ha meg akarjuk érteni az Univerzum működését, akkor a keletkezés elméleteket bizony ki kell dobni az ablakon, mert olyan sok gondolati csapdát tartalmaznak, amivel foglalkozni sem érdemes.

Az asztrofizikában is vissza kell térni az alaptudományokhoz, a fizikához és a kémiához, őszinte érdeklődést kell tanúsítani az Univerzum iránt és fel fognak tárulni előttünk annak titkai. A mai titok az, hogy mi határozza meg az égitestek excentrikus pályaalakját.

Két égitest egymás körül keringésének az a feltétele, hogy a kettejük közötti vonzóerőt a pályamenti sebességből fakadó centrifugális erő ellensúlyozza. Az égipályák ellipszis alakját tehát valamilyen külső erő kell, hogy meghatározza. Első pillanatban úgy tűnik, hogy meg is találtuk annak a mozgatóerőnek az irányát, amely a Világegyetem tágulását okozza: ez  az irány egybe kell essen az égipályák hossztengelyével! Az első ellenőrzésnél kiderül azonban, hogy tévedtünk, mert a Naprendszerben két irány van: A bolygók és sok-sok aszteroida hossztengely irányára csaknem merőleges az Apolló-aszteroidák kb. 700 fős csoportjának nagytengelye. Mivel csak ez a két irány van káoszról nem lehet beszélni, de arról sem, hogy egyetlen erővel magyarázatot lehetne találni az égitestek ilyen jellegű megosztottságára. Mindenképpen két erőt kell feltételezni, melyek eredője másként hat az egyik csoportra, mint a másikra. Nyilvánvaló, hogy az erők egyike a galaxis centruma, a másik lehet az az erő, amely előidézi a világegyetem tágulását. Javasolom, hogy nevezzük ez utóbbi erőt Hubble-erőnek. Az is világos, hogy a tömegvonzás elmélet alapján nem lehet a jelenséget megmagyarázni.

Tegyünk egy rövid kitérőt a Neptunusz környékén. A Neptunusz egyik holdja az éppen Kuiper által felfedezett Nereida ugyanis hosszan elnyúló ellipszis alakú pályát bejárva kering a Neptunusz és az összes többi hold körül. Ha Kepler-törvényét körpályára számolom, akkor a Nereida pályaadatai alapján az általa kerülgetett rendszer tömege: 1,024410375*10²⁶-on kg. Ez kb. megfelel a szakirodalomban elfogadottnak. Akkor azonban, amikor a Triton adataival számolok a centrális tömeg nem kevesebb, hanem 1,68331*10²²-en kg-al több lesz. Ha a Nereida érzékelvén a Triton kevesebbet számol, mint a Triton, mely a centrális erőhöz sem a Nereidát, sem saját tömegét nem számolhatja hozzá, akkor Kepler-törvénye szerint erőhatások eredőjét mérjük. A tömegvonzás azonban olyan eredőt, mely egy meglévő égitest tömegének negatív előjelét adná nem ismer. Könnyű belátni, hogy az idealizált rendszerben keringő égitestek töltése által keltett erőtér eredőjét mérjük. Az imént elnevezett Hubble-erő tehát valójában elektromos töltéssel rendelkező testek jellemzője és Coulomb-törvénye alapján számolható. Ezek alapján nemcsak az válik érthetővé, hogy a Triton miért közelít a Neptunuszhoz, de az is, hogy az Univerzum tágulását a tömegvonzásnál felfoghatatlan nagyságrendekkel nagyobb erő, a taszításra is, vonzásra is képes elektromos erő idézi elő.

A Naprendszer égitesteinek zömét a galaxis központja kényszeríti nyújtott pálya bejárására. Mivel ezek töltése megegyezik a galaxis centrumának elektromos töltésével a rájuk ható Hubble-erő pályamódosítást nem eredményez: Mindannyian ugyanazzal a sebességgel haladnak a Világegyetem határai felé. Nyilvánvaló, hogy az Apolló-aszteroidák ellentétes töltésűek. Csak azért nem ellentétes irányba száguldanak, mert a Nap befogta őket, vagy ellentétes töltésükre éppen a Nap körüli pályán tettek szert. Amelyük tovább növeli fajlagos töltését, mert a negatív töltésű magjáról annihilál az ellentétes töltésű kéreg, mint azt megfigyelhetjük az üstökösökön, az bizony vagy becspódik valamely vele ellentétes töltésű égi objektumba, vagy irányt vesz az Univerzum centruma felé.

Van-e ennek gyakorlati jelentősége? A válaszom egyértelműen igen. Tudni kell mi mozgatja az égitestek fejlődéstörvényeit, hogy ne a Vénusz felé vegyük az irányt a globális felmelegedésre hivatkozva, mert Euró milliárdokért semmit sem fogunk megtudni. Bosszanthatjuk a Mars felszínét sok ezer szondával, ha nem értjük milyen fejlődési stádiumban van a bolygó, és hogyan lehetne lakhatóvá tenni az ember számára. Végül tudnunk kell, hogy az az erő, amely felgyorsítja alattunk a pozitív töltésű galaxist, mikor fogja megállítani és visszahívni a galaxist alkotó atomi struktúrák elektronállományát, mert akkor megszűnnek létezésünk feltételei. Az égi pályák hossztengelyeinek elemzése alapján meg fogjuk találni az irányt, az Univerzumnak azt a régióját, ahol millárd évek százaira tervezhető az emberiség jövője. Az emberiség  közelebbi földi jövőjét nem veszélyezteti sem a globális felmelegedés, sem valamiféle kozmikus tragédia. Az a dolgunk, hogy vigyázzunk a Földre, értelmesen, békével rendezkedjünk be rajta, és készüljünk fel időben az univerzumi létre, mint az univerzum embere. Addig is embertársaink iránti békével és tisztelettel a szívünkben tanúsítsunk őszinte érdeklődést a földi és a kozmikus természeti környezet iránt és feltárulnak előttünk legszebb titkaik!